Nem olyan régen úgy döntöttünk a férjemmel, hogy nem várunk tovább, és belefogunk a saját ház építésébe. Persze tudtuk jól, hogy ez egy hatalmas feladat, és hogy rengeteg időnk és energiánk rá fog menni, de úgy gondoltuk, hogy egyrészt a kapcsolatuk is megérett rá, másrészt pedig nemsokára gyereket akarunk és már az új házba szeretnénk ha születnének a kicsik. Persze az úton ezerszer meg is bántuk, hogy egyáltalán belefogtunk a ház építésébe, hiszen rengeteg javítandó hiba és ezer meg egy probléma akadt sajnos, de most már azt tudjuk mondani, hogy szinte minden készen van, lassan be is lehet költözni, és a bútorok is nemsokára érkeznek. Egyszóval a projekt sínen van, már csak néhány apróság hiányzik.
Olyan apróságok, mint a nappali falára valamilyen kép. Ezen viszonylag sokat is vitatkoztunk, mert én szívesen láttam volna magunkról a falon egy nagyobb képet, a férjem viszont mindenképp valamilyen tájképet szeretett volna, az azonban csak festményben volt lehetséges – én legalábbis úgy gondoltam – tehát nem jutottunk dűlőre ebben a kérdéskörben.
Aztán egyszer csak valamelyik nap a férjem azzal állított be az ötödik emeleti lakásunkba, hogy valami baj van a háznál, és azonnal oda kell mennünk, meg kell nézzük. Én persze rohantam is le hozzá, ő már várt a kocsiban és elindultunk a ház felé. Még furcsa is volt, hogy viszonylag nyugodt volt, és arról beszélt út közben, hogy emlékszem-e, hogyan találkoztunk a Balatonnál. Amikor pedig megérkeztünk elővett egy becsomagolt nagy valamit és átadta, hogy ő bizony ezt szánja a nappali falára, és reméli, hogy nekem is tetszeni fog majd. Kibontottam és nem más volt benne, mint egy Balaton vászonkép. Gyönyörű táj, gyönyörű színek és gyönyörű emlékek. Most már nem kell keresgélni hogy mi kerüljön a nappali falára.